Amikor a boltban a felvágottas pultnál állunk, a gyerekek kapnak egy-egy szelet párizsit (Adél szalámit, mert ő azt kér). Mert Düsseldorfban tradíció a Kinderwurst: ajándékpárizsi gyerekeknek (maga a párizsi Schinkenwurst). A löricki pékeknél szokás, hogy ugyancsak megajándékozzák a gyerekeket. A Puppe macikekszet, az Oehme mini-croissant-t ad. A gyerekek ettől nagyon lelkesek, mi pedig jól esően nyugtázzuk, hogy errefelé milyen kedves népek laknak.

De ami tegnap történt, igazán pék dolog volt. Adél és Vera a bevásárlóközpontba mentek a rendes heti nagybevárlást intézni, én pedig lementem a fiúkkal a helyi kis piacra meg a pékhez. A péknél a szokásos figyelmesség, Lócinak is, Ádámnak is croissant, és erre varrj gombot, az eladó néni Lóri kezébe nyom egy plusz sütit: "Ezt a nővérednek küldöm". Tegyük hozzá, az is elég pék, hogy Adél mindig kér az öccsének is, ha Lóri nincs ott, Kinderwurstot is és péksütit is. Mert ő már tud kérni.

Az eladó néni, aki felnőttekkel, ismeretlenekkel mogorva, vagy annak tűnik. Eleinte, mikor ideköltöztünk, még szinte tartottunk tőle: mindig figyelmeztetett, hogy rendeléskor közölni kell, elvitelre vagy ottfogyasztásra vásárlunk, van-e családi kártyánk. Helyesbítette a pékáruk nevét. Amikor gyerekekkel mentünk, kedvesebb volt, amikor gyerekek nélkül, ellenségesebb. Aztán törzsvevők lettünk, mindig örül nekünk, nem bánja, ha a gyerekek finnyásak, válogatósak, hangosak: nem ráncol, nem néz ferdén, sőt, mintha tetszene. Csak a kiejtésünket csiszolja továbbra is.